Péter számára a legnagyobb stressz, ha ki kell állnia mások elé előadást tartani. Sándort viszont az előadás tartás lelkesíti és energiával tölti fel. Akkor mégis mit nevezünk stressznek?

A stressz fogalma a 30-as években Selye János kutatói munkássága nyomán vált ismerté. Megfogalmazása szerint a stressz a szervezetünk reakciója minden olyan ingerre, mely kibillent minket egyensúlyi állapotunkból, ezáltal védekezésre vagy alkalmazkodásra kényszerít.

A stressz tehát mindennapi életünk része, alkotó energiáink forrása, mely cselekvésre sarkall, segíti küzdelmeinket. Segít, hogy reggelente frissen, elevenen ébredjünk, hogy napközben lelkesek, pozitívak, kreatívak legyünk. Segít versenyt futni, előadást tartani, arra sarkall, hogy meneküljünk a tűz vagy az árvíz elől, vagy elkészüljünk munkánkkal a kitűzött határidőre, tehát elősegíti testi-lelki fejlődésünket. A túlzott, mindent elborító, kontrollálhatatlan stressz azonban felmorzsolja energiáinkat, tönkreteszi kapcsolatainkat, karrierünket, aláássa önbizalmunkat, végül - de nem utolsó sorban - súlyosan romboló hatással van egészségünkre.

Ez alapján megkülönböztethetünk pozitív és negatív stressz hatásokat. A pozitív stressz (eustressz) serkentőleg hat, segít a vészhelyzet elhárításában és a problémák megoldásában. Ezzel szemben a negatív stressz (distressz) inkább lelki folyamatokon nyugszik és káros hatással van a szervezetünkre.

A stressz olyan, mint a tűz: hasznunkra fordíthatjuk, ha korlátozzuk, és ellenőrzésünk alatt tartjuk. Hiszen a tűz világít, megsüti ételünket, fűti lakásunkat. De ha mindent elborít, elszabadul ellenőrzésünk alól akkor pusztító tűzvész válhat belőle. Napjainkban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a stressz egyértelműen ártalmas, megbetegíti a szervezetet. Ha így lenne, minden bizonnyal kihalt volna már az emberiség. Hiszen stresszmentes élet nincs. A stressz hiánya pedig maga a halál.

Ám mégis mitől függ, hogy a stressz negatív vagy pozitív hatással van ránk? Azokat az eseményeket, helyzeteket, melyek a stresszválaszt létrehozzák, stresszoroknak nevezzük. A legtöbb emberben intenzív stresszt váltanak ki az olyan fontos, negatív következményekkel járó életesemények, mint pl. egy válás, egy közeli hozzátartozó halála, vagy éppen a munkahely elvesztése, de az olyan, alapvetően pozitív életesemények is, mint a házasságkötés vagy egy gyermek születése. A megterhelő életesemények mellett a mindennapi bosszúságok és konfliktusok is kiválthatnak stresszválaszt, egyénileg változó mértékben. Sokunk számára a közlekedési dugó miatti késés vagy egy túlzsúfolt nap is komoly megterhelést jelenthet.

Az, hogy egy inger, esemény vagy helyzet mikor válik jelentős stresszorrá, attól függ, hogy mennyire befolyásolható, bejósolható, mennyire változtatja meg az életünket, illetve mekkora belső konfliktust eredményez. A puszta hit, hogy befolyásolhatjuk az eseményeket, már akkor is csökkenti a szorongást, ha ezzel a lehetőségünkkel sosem élünk. Ugyanakkor a tehetetlenségérzés hosszú távon számos súlyos betegség (pl. a depresszió, a rák) kifejlődésének egyik kockázati tényezője. A bejósolhatóság lehetővé teszi, hogy felkészüljünk a negatív élményre, és tudjuk, hogy a kellemetlen élmények között vannak biztonságos időszakok, amikor semmi rossz nem történhet. Ebből a szempontból (is) különösen stresszkeltő például a mentősök, rendőrök munkája, amelynek során bármikor előállhat vészhelyzet.

A stressz hatásainak megélésében nagy szerepet játszanak az egyéni jellemzőink, korábbi tapasztalataink. Ugyanaz az életesemény, stresszor, az egyik ember számára elviselhetetlen, kontrollálhatalan helyzet, míg a másik kifejezetten kellemesnek, kívánatosnak tartja. Például a szélsőséges, veszélyes sportok kedvelői egy ejtőernyős ugrást kifejezetten élveznek, míg mások számára maga a repülés is szinte elviselhetetlen élmény. Fontos, hogyan értékelünk egy adott szituációt, hiszen egy stresszhelyzetre tekinthetünk kihívásként vagy szorongáskeltőként egyaránt, valamint tanult képességeink a stresszel való megküzdésben is nagy szerepet játszanak. A stressz az életünk része, de az, hogyan reagálunk rá, már nagyrészt rajtunk múlik: megtanuljuk kordában tartani vagy csak passzívan elszenvedjük.